LittleEmma

Igazság,vélemény,kicsit polgárpukkasztás :-)

Ovi dili

A szeptember eleje,nem csak a gyerekeknek,a szülőknek is örök dilemma.

Az én kicsi lányom,most ment újra oviba a hosszúra nyúlt nyári vakáció után. Miután örökös reggeli harc ment a nem akarok oviba-de pedig muszáj szócsata közepette,lányom végre elmondta,már az első hét felénél,hogy miért nem akar oviba menni,amit a tavalyi tanév végére megszeretett.

Van két kisfiú akik piszkálják,adott esetben bántják. Na most az én lányom nem egy harcias típus. Néha lehetne....

Mi a megoldás ilyenkor? Óvó néni egyszerű válasza a panaszomra,az én gyerekem sem szent. Tudom. Tisztában vagyok vele. Ugyanakkor ismerem a gyerekem annyira,hogy tudjam,ok nélkül nem bánt senkit. Meg akkor sem ha okot adnak neki rá. Csendesen el van,ha kell szól.

Szólni a másik szülőknek,hogy bocsi de a te gyereked bántja az én gyerekem?! A válasz: az én gyerekem aztán nem.

Sok szülő bele sem gondol,hogy az otthon felállított korlátokat a gyerek az oviban igyekszik semmissé tenni. Hogy nem ártatlan bárányka. Félre értés ne essék,az enyém sem az. Sosem volt és őszintén szólva nem is szeretném,hogy az legyen. Meg kell tanulnia hogyan kell kiállni magáért,hogyan tud tiszteletet kivívni magának a többiek között. Vele szemben viszont ott van az elnyomás. A többi gyerek,akik csendesen tűrik,hogy két gyerek "terrorban" tart egy egész csoportot.

Szülői értekezleten erről beszélni,felér egy öngyilkossággal. Kinéznek,kibeszélnek,hogy képzelted hogy vádaskodsz. Holott semmi ilyenről szó sincs. Csak a gyerekedet akarod megvédeni. Miután egész nap,egész héten,egész hónapban és egész tanévben ott van,abban a közösségben szeretnéd biztonságban tudni,hogy jól érezze magát. Van az a távolság,ahova a szülő keze már nem ér el. Folyosón szülővel beszélni?! Miért kiabálsz vele? Utcán kérdőre vonni? Miért kerülöd meg az oktatási rendszert,mert ezt bent az oviban kell elrendezni. Akkor mégis mit tegyek,hogy a gyerekem ne krokodil könnyeket hullajtva menjen az oviba? Kivel beszéljek először? Hogyan kérjem a másik szülőket,hogy koppontsanak imádott gyermekük körmére,hogy ejnye-bejnye nem szabad?

Ovi dili? Igen az....Mi lesz az iskolában?!

Megrögzött álmodozó vagy örök reménykedő?

Biztosan többen is voltunk már olyan helyzetben,hogy nagy csalódás ért minket. Legyen szó szerelemről,barátságról vagy az emberekről úgy általában.

Valamikor valamiben,valakiben mindenki csalódik. Mindenki máshogy reagál ezekre a dolgokra. De minek nevezzük ezt? Megrögzött álmodozásnak vagy örök reménynek?

Mi választja el az álmodozást és a reménykedést?

Egy hajszál vagy egy szakadék?

Az én véleményem az,hogy mindegyik. Viszont rajtunk áll,hogy a hajszálat eltűntetjük-e vagy épp a szakadnál építünk hidat. Amit nem szabad tenni,az az,hogy a múlton rágódunk. Legyünk akármelyikek. Nem fordulhatunk vissza. Azt már tudjuk mi van a hátunk mögött,arra kell kíváncsinak lennünk,mi van előttünk. Nagyon nehéz olykor megtenni,hogy lépjünk. Ezt én is pontosan tudom. Én magamat álmodozónak tartom. Szeretem az álmaimat. Az álom megmutatja,hogy milyen lehetbeaz életem,ha lenne bennem elég kurázsi,hogy lépjek. A remény csak remény. Hátha lesz egyszer jobb is. De ez kevés! Csak abban reménykedni,hogy majd lesz jobb is,egyenlő azzal,hogy várjuk a szőke herceget fehér lovon. Mindenki tudja,hogy ez csak a mesében létezik.

Az álmok....azok mindig velünk vannak. Mindig látjuk őket. Miért nem harcolunk jobban azért,hogy elérjük őket?! Miért álkunk és mondjuk,hogy ez úgysem válik valóra?! Miért gondolunk mindent túl,ahelyett,hogy lépnénk és követnénk az álmokat?

Miben ad többet a remény az álmoknál? Semmiben. Szerintem. Ha nem hiszünk az álmainkban,akkor tényleg csak a remény marad. És mondhatjuk naponta százszor,remélem jobb lesz....ha nem teszünk a jobbért nem lesz.

Minden csalódás után nehéz a felállás. Belegondoltatok már,hogy mennyi ideig vagyunk a padlón,reménykedve,hogy majd egyszer felállunk onnan? Mire várunk akkor? Az intő jelre,hogy ajaj baj lesz? Arra,hogy még mélyebbre kerüljünk? Mi állít fel minket a padlóról? Egy gondolat? Egy álom? Egy segítő kéz? Vagy mind egyszerre?

Álom nincs élet. Álom nélkül nincs valóság. Álmok nélkül nincs semmi. Álljunk meg egy percre,és képzeljük el álmaink életét. Abban a házban,azzal a társsal amit mindig is áhítottunk. Nézzünk be a saját életünkbe. Kérdezzük meg miért nem értük el? Azért,mert csak reménykedtünk. De nem hittünk az álmainkban.

Legyek inkább megrögzött álmodozó,mint az örök reményben éljek és csak várjam a pillanatot,amikor csoda történik.

Hiszek az álmokban,hiszek magamban és hiszem,hogy amit megálmodtam,meg is fogom kapni......

 

Anyaként,elváltként

Anyaként és elváltként új életet kezdeni mondhatni lehetetlen. Ugyanakkor muszáj. Magunk miatt a gyerek miatt és minden más miatt,ami az élet fenntartásához szükséges.

Az első nagy lépés anyaként talán az,amikor haza érünk a kórházból és jön a felismerés,hogy igen egy új életet tartunk a kezünkben akiért felelősséggel tartozunk és akit fel kell nevelnünk és mindent meg kell tennünk. Hisz ez egy Anya dolga.

De....mi van akkor,ha Anyának szüksége lenne egy szusszanásnyi időre? Mi van akkor,ha Anya fáradt? Mi van akkor ha Anya arra eszmél,hogy szétesett a család,hogy egyedül maradt és elvált,egyedülálló anya lett?

Elmesélem nektek,hogy abszolút túlélhető. Eddig. Ugyanakkor van egy pont,amin Anya nem tud átlendülni. Ez a pont az,amikor este munka után haza ér,és arra vágyik,hogy valaki átölelje,megkérdezze milyen napja volt,aki elfogadja.

Anyának kell lenni vagy nőnek? Melyik az elsődleges? Hogyan tekintsünk magunkra anyaként a válás után,elváltként?

Nehéz helyzetbe kerül az,aki válás után egyedül marad a gyerekkel. Hol ismerkedjünk,hogyan? Kinek kell egy elvált anya egy gyerekkel? Mikor lehet vagy mikor kell új életet kezdenünk? Honnan vesszük észre,amikor eljött az a pont és tényleg jöhet az új szerelem?

Vágyik mindenki arra,hogy jöjjön egy igazi,egy megértő társ az életében. Viszont,amíg mi hajszoljuk a boldogságot elmegyünk az élet apró kis örömei mellett. A nagy boldogság múlandó,ha nem tudunk örülni minden kis apró dolgoknak,ami körülöttünk van. Minden percben rohanunk,és minden nap egyre nagyobbak az elvárásaink mind magunkkal,mind a jövőbeni párunkkal szemben. Lehet percenként változtatunk a képzelt nagy Őn valamit. Miért nem vagyunk képesek arra,hogy feltétel nékül szeressünk valakit?

Ha anya vagyok,nincs jogom jól érezni magam? Ha anya vagyok csak a gyerekemet kell szem előtt tartanom? Ha anya vagyok fel kell áldoznom magam,hogy az általános közvéleménynek megfeleljek? Miért nem csak magunknak egy a gyerekünknek akarunk megfelelni? Miért olyan fontos,hogy mások mit gondolnak rólunk? Pedig mások rólunk alkotott véleménye nem kell,hogy a mi valóságunkká váljon. Nekünk kell élni az életünket,magunkért,gyerekünkért.

Ha elváltam egyedül kell maradnom? Ha elváltam,nincs jogom újra kezdeni az életem?

De van! Nagyon is van! Mindenhez jogom van,mint minden más anyának és elváltnak. Jogunk van ahhoz,hogy új életet kezdjünk,hogy szeressünk,hogy minket szeressenek,hogy boldogok legyünk. Jogunk van ahhoz,hogy néha néha,a gyereket otthon hagyjuk a nagyszülökre,hogy feltöltődjünk. Mert ez kell. Ez alanyi jogon jár mindenkinek. Attól,hogy elvált anyaként élünk,még vannak álmaink. Amiket követünk,amiért érdemes élni.

Éljünk hát úgy,ahogy megálmodtunk,ahogy nekünk jó. Szeretetben és boldogságban a gyermekünkkel és a párunkkal,aki valóban szeret minket.

Nincs más hátra,mint előre! Előre a boldogságért,az álmokért.....

Engedd el

Ez nem egészen szokványos bejegyzés. Mégis úgy gondolom, hogy lehet többen is éltek már át ilyesmit.

Minden ember életében voltak már hullámvölgyek. Van amikor jó,van amikor nem. Igyekszem minden dologban meglátni a jót és pozitív mosolygós ember lévén, a pozitív dolgokat tartom szem előtt.

De....igen,itt jön a DE. Mert van az a pont,amikor elgondolkodom azon,hogy Én vagyok ennyire maradi és rigolyás vagy másokkal van a hiba. Más szemszógből lát mindenki mindent. Ez tény. De az, hogy értelmesnek hitt felnőtt emberek olyanról állítanak ki véleményt, akit lényegében nem is ismernek, nekem abszurd. Sosem vártam, hogy mindenki kedveljen azt, hogy szeressen meg pláne nem. Viszont egyet nem tudok megemészteni: mikor valaki véleményt formál úgy, hogy nem ismer, nem éli az életem.

Én....én, én vagyok. Nincs belőlem még egy. Még hasonló sem. Tudom,mit miért teszek. Tudom,hogy melyik döntést miért hoztam és hozok a jövőben.

Sajnos van olyan,amikor az ember életében eljön az az idő,mikor el kell dönteni,hogy aszerint él, ahogy a környezet kívánja vagy ahogy Ő saját maga szerene.

Kinek tartozunk elszámolással és magyarázattal? Kinek kell elmondani,hogy valami bánt? Ki az aki tényleg tanácsot tud adni? Honnan tudjuk nekünk,mi a jó tanács?

Nos kedveskéim...magyarázattal és elszámolással saját magunknak és ha van gyerekünk,férjünk neki tartozunk. De leginkább magunknak. A tanácsot meg kell hallgatni, akár jó akár rossz és levonni,megtartani magunknak a számunkra hasznos információkat. A többit meg...? Képzeljétek magatok elé,hogy egy tollpihe van a kezetekben,csak nyissátok ki a tenyeretek és engedjétek el. Ez a legjobb.

Van egy nagyon jó idézet,ami szerint élem az életem:

"Mások rólad alkotott véleménye, nem kell, hogy a Te valóságoddá váljon.

És ez igaz. Én vagy Te vagy bárki más...éljük úgy az életünket,ahogy nekünk tetszik. Nem kell kényszeresen megfelelni senkinek sem. Főleg nem arra érdemtelen embereknek. Éljétek az életetek, kövessétek az álmaitokat és meglátjátok, akiknek a véleménye igazán számít,sosem fognak rosszat gondolni rólatok,sosem fognak ítélkezni. Aki pedig ezt teszi,az nem számít igazán.

Egy jó tanács: Engedd el.....

Véletlen vagy üzenet

Néha elgondolkodom azon,hogy ki miért és leginkább milyen céllal került az életünkbe. Néha azt érzem,hogy csak egy lecke, néha pedig azt,hogy elrettentő példa. És vajon miért jönnek elő a múltunkból az emberek? Lezáratlan ügy, vagy menekülés a jelenből?

Amikor a múltról van szó, hajlamosak elhinni azt, hogy az új eséllyel minden megváltozott és minden jó lesz. A baj az, hogy nem lesz jó. Ugyanakkor minden megváltozott. Hosszú,hosszú évek alatt mindegyikünk megváltozik. Akarjuk vagy nem,sajnos ez az élet. Elengedünk, tapasztalunk és minden egyes inger máshogy van harással az életünkre. Az aki egykor kedves és szimpatikus volt, hamar lehet első szűmú közellenség. Legyen szó egy régi barátról, egy régi nagy szerelemről,vagy a gyerekként öröknek hitt legjobb barátnőről. Mindenkit másfele sodor az élet és mikor újra találkozunk sajnos nem kevésszer csalódás lesz a vége.

Sajnos én is belefutottam ebbe a csapdába és elég csúnya csalódás lett a vége. Aki anno kedves volt az mára már megkeseredett vagy épp önelégült és kissé rátarti. Aki ellenszenves volt hirtelen egy jó pofa és kedves ember lett. Hogyan éljük meg ezeket a változásokat? Hogyan tudjuk úgy elengedni ezeket az embereket úgy, hogy ne érezzük a csalódottság ízét a szánkban? Miért kell kapaszkodni olyan személyekbe vagy tárgyakba, amik már semmit sem jelentenek és mégis úgy érezzük,hogy hiányozni fognak?

Észrevettétek, hogy ilyen esetben mindig jön a régi helyett egy új? Legyen az tényleg személy vagy tárgy. Egy régi barát helyett jön egy új, a régi szerelem sem fáj,mert fellobbant egy új tűz.A régi megunt tárgyak helyett lesz egy új,aminek újra tudunk örülni.

És ez vajon véletlen? Vagy egy üzenet?

Nekem egy válaszom van. Nincsenek véletlenek. Minden okkal történik. Ha valaminek el kell múlnia,azért múlik el, hogy egy új és egy sokkal jobb tudjon bekerülni az életünkbe. Nyílván nem mindenki ért ezzel egyet. Nem is kell. Ugyanakkor csak vegyünk számba mindent. Mikor meg van az új,kell nekünk a régi? Nem. Ha már rég elmúlt, fog az nekünk hiányozni? Nem. Ha tönkre ment és van helyette egy új, fogunk a régi után bánkódni? Nem.

Nem és nem is kell. A saját életünket és energiánkat emésztjük fel vele és nem látjuk meg az újat és a szépet. El kell gondolkodnunk,hogy mi a fontos. A régi és netán fájó dolgokat cipelni egy életen át vagy teret engedni az újnak és boldognak lenni? Én úgy gondolom, hogy az új mindig jobb. És mindig tartogat valamit, amitől ha csak egy pillanatra is,de boldogok leszünk.

Kell, hogy legyen egy pont,amikor a véletlen helyett felfedezzük az üzenetet. Legyen az egy bolti blokkon lévő üzenet, egy pozitív gondolat,egy könyvben olvasott sor. Minden okkal kerül az életünkbe. Rajtunk múlik,hogy az üzenettel mit kezdünk. Véletlennek vesszük, vagy jelnek, ami útnak indít minket.

Nem mmindenki látja a jeleket. Én sem láttam sokáig. Mára viszont tudatosult bennem, hogy okkal kapok jelet. Minden ember és tárgy azért van most az életemben mert odavonzottam őket. Mint egy fordítva működő mágnes. Mert a hasonló,hasonlót vonz. Ez a Vonzás Törvénye. Ha jelet kérsz megkapod. Ha felteszel egy kérdést és figylesz,megkapod a választ.

Véletlen nem létezik....Minden és mindenki okkal került az életünkbe.....Higgy benne és megkapod. Legyen kicsi vagy dolog. Barátság,szerelem,új autó bármi. Véletlenek nincsenek. Üzenetek vannak,amit Te küldesz,vagy Te kapsz. Rajtad áll,hogy merre mész tovább. Én azt mondom:

Irány az új élet és a boldogság :)

Barátság vagy szerelem

 

Ki élt már meg olyat, hogy barátságból alakult ki szerelem vagy épp fordítva? Szerelemből lett egy mély és megingathatatlan barátság. Én még nem. De most kicsit foglalkoztat ez a téma.

Hol van a határ a barátsás és a szerelem között? Mi a különbség a kettő között? Miért nem működik a férfi és a nő között a barátság? Miért akar az egyik mindig többet mint a másik? És miért mindig a nő az aki sérül?

Ez most egy sor kérdés, amire lehet keresgélni a választ és vagy megtaláljuk vagy nem.  Mégis úgy gondolom, hogy érdemes kicsit elidőzni rajta.

Az az igazság, hogy a válasz előttünk van. Egy nő és egy férfi értékrendje merőben más.

Kedves hölgy társaim! Ne akarjuk görcsösen megfelelni a másik nem képviselőinek, mert csak magunkat csapjuk be azzal, ha magunkra erőltetjük azt, ami épp az adott és kiszemelt személynek a kedvére való. Én úgy gondolom, hogy ha magunkat adjuk akkor sokkal többet tudunk elérni és sokkal tovább tudunk jutni, mintha szerepet játszunk. Legyen szó most ténylegesen barátságról vagy szerelemről. Az elfogadáson van a hangsúly.

De kanyarodjunk vissza. Nagyon vékony a határ a barátság és a szerelem között. Mi tart vissza minket attól, hogy szerelembe essünk? Vagy épp szerelmesek vagyunk csak nem ismerjük magunknak és élünk egy életen át barátokként, és sosem valljuk be a másiknak az igazi érzéseinket? Hol van az a pont, amikor be kell vallanunk és hol van a pont amikor el kell titkolnunk?

Két ismeretlen ember között mikor alakul ki barátság és mikor a szerelem? Mi van akkor ha nem tudunk különbséget tenni a kettő között?

És a válasz: az érzések. Ha a szívünkre hallgatunk, akkor mindig tudni fogjuk, hogy most barátság vagy szerelem az, ami a másikhoz fűz minket.  A szívedet nem tudod becsapni.

 

Egy jó tanács a végére: figyeld a szívedet, és tudod merre kell menned!

A társkerőn innen és túl

Azt már a minap kifejtettem, hogy mi a véleményem a társkereső oldalakról.  Most elmesélem Nektek, hogy én hogyan élem meg.

Először nem vettem komolyan a tagságot, ahogy lényegében most sem. Az ezen a napon mérlegeltem, hogy mi változott és mi.

Mindenkit el kell keserítsek, SEMMI nem változott. Nem lettem sem több, sem kevesebb.  Hogy miért töröltem a tagságot? Azért mert lényeges dolgokon semmit nem változtat. Miből gondoljuk, hogy egy kép alapján és pár szavas beszélgetésnek titulált csevej után megtaláljuk a nagy Őt?

Mielőtt regisztráltam el nem tudtam képzelni, hogy mire is jó egy ilyen oldal. Hát most tudom: unalom űzésnek. Másnak nem használható. A tisztességes ajánlatok olyan messze állnak ezektől az oldalaktól, mint kb a legtöbb nő álmai férfijától. Milyen hatásai vannak? Csak negatív. Sajnos az emberek úgy vannak kalibrálva, hogy a visszautasítást és nem tetszést nagyon is a szívükre veszik. Nem tudják elviselni, hogy egy adott kiszemelt esetleg nem őket választja. Majd jön a végső kétségbe esés: a tisztességtelen ajánlat. Hogy csak egyszer, csak pár percre a magukénak tudhassák a másik felet.

De kérdezem én: biztos, hogy egy egészséges Nőnek vagy Férfinak erre van szüksége? Tartalmatlan tiszavirág életű kapcsolatok, semmit érő beszélgetés, tartalmatlan ígéretek. Belegondoltak már abba, hogy ez hogyan tudja befolyásolni az életüket? Hogy az itt elveszett bizalom a másik nemmel szemben visszaállíthatatlan? Hogy a lelki sérülések, amiket itt elszenvednek azok befolyással lesznek a hátra lévő életükre? Miért tesszük ki magunkat ennek az egésznek csak azért, hogy olyan ember után sóhajtozzunk, aki sosem lesz a miénk?

Ha erre van szükségünk javaslom vegyünk elő egy filmet vagy egy újságot! Tele van szép arcú, tökéletesre retusált alanyokkal, akik ugyanúgy nem lehetnek az övék, mint a társkeresős emberek? Nem hihetjük azt, hogy húsvér emberek. Nem azok….Van aki kicsit többet árul el magáról, van aki szinte semmit. Tudjuk azt, hogy melyiknek mi az oka?

 

Ha valaki nagyon kitárulkozik, azzal az a baj, hogy kétségbe van esve. Mindenképp találni akar magának valakit. Az ilyenek a végén a szánalom szexre is kaphatók lesznek. És kihasználják őket a végtelenségig.

 

Ha valaki túl zárkózott, az annyit sérült már lelkileg, hogy nem tudja feldolgozni az őt ért traumákat.

 

Melyik a jobb? Hol van az aranyközépút? Melyik a helyes viselkedés? Honnan tudjuk, hogy kiben bízhatunk? Ki az aki igazat mond és ki az aki hazudik?

Ugyanakkor mi mindig minden esetben igazat mondunk? Vagy mi is felveszünk egy álarcot és azt mutatjuk? Miért veszünk fel maszkot? Miért nem mutatjuk meg az igazi arcunkat?

 

Lehet, hogy védjük magunkat az álarc mögé bújva. De ha félünk, miért vágunk bele egy ilyen társkeresőbe? Mit várunk magunktól és mit a másiktól? Mire számítunk akkor amikor beregisztrálunk?

 

Én nem vártam igazából semmit, de mégis kaptam. Egy jó barát képében.

Azt hiszem tényleg igaz az, hogy azt kapod amit adsz. Ha szeretet akkor, szeretet. Ha gyűlöletet akkor azt. Ez a Vonzástörvénye.

 

Most hogy töröltem magam az oldalról, nyugodtabb vagyok. Sokkal nyugodtabb. Nem zizeg a telefon folyamatosan, nem kell idegeskedni azon, hogy megint milyen emberek találnak meg.

Tapasztalat szerzésnek és blog téma kutatásnak első osztályú volt. Viszont szerintem olyan beállítottságú embernek kell lennünk, hogy ezt hosszú hónapokig vagy akár évekig tudjuk csinálni. Nem tudom, hogy lelki amortizációnak vagy folyamatos bizakodásnak nevezzem. Kell az impulzus mindenkinek, csak milyen áron kapjuk meg ezt az impulzust? Valóban szükségünk van nekünk erre?

Hogy tudunk teljes életet élni akkor, ha a telefonunk uralja az életünket?

Hogyan befolyásolja az életünket az, ha mindig azt várjuk a kiszemelt ember mikor fog visszaírni vagy mikor fog visszajelölni? Mit jelent az hogy kölcsönös a szimpátia? Kép alapján hogyan tudunk megítélni másokat? Miért tesszük ki magunkat mások ítéletének?

 

A válasz az: hogy vágyunk egy társra, aki tökéletes, aki beleillik az álomvilágunkba. Aki mindenben partner lesz és elfogad minket és tökéletesnek lát minket.

 

Hölgye,Urak! Higgyétek el, több esély van arra, hogy ez a személy a nyílt utcán megy veletek szemben, mint egy társkeresőn találjátok meg!

 

 

Mit keresünk a társkeresőn?

Ez a kérdés különösebben nem szokott foglalkoztatni. Ám tegnap miért, miért sem én is regisztráltam az egyikre. Nem nagy reményekkel indultam neki, sőt, sokkal inkább a kíváncsiság és a terep felmérés az ami motivált. És a legnagyobb kérdés: Mit avagy kit keresünk a társkeresőn?

 

Az előnyök, hátrányok szerintem mindenki számára ismertek. Nem sorolom fel, mert az ilyen csoportosításokat én magam is unom.

Ami engem illet, arra jöttem rá, hogy igazán három fő csoportot lehet elkülöníteni az ilyen oldalakon.

Az első: az aki csalódott, aki kisebbségi komplexummal küzd, és arra vár hogy jön egy angyal, aki kiemeli őt a sárból, egészen fel az égbe. Valljuk be….relative lehetetlen, mert ezek az angyalok már mind megtalálták a maguk arkangyalát.

A második: az örök klasszikus „csak azért is megmutatom, hogy én vagyok a menő”. Ide sorolom a feltűnési viszketeg és a kapuzárási pánikos egyedeket. Akiknek mindegy, hogy ki az csak pár órára megálljon és húzhasson egy újabb vonalat a falra, elégedetten távozzon és azt mondja „apám,ez is megvolt,micsoda forma”.

A harmadik: aki valóban a párját keresi. Hogy megtalálja e? Nem tudom. Esély van rá, csak sajnos ez a kategória az, aki leggyakrabban hoppon marad,mert az első és a második annyira szánalmas, hogy mindenki bedől nekik.

 

Most komolyan? Egy képről vagy többről meg lehet állapítani, hogy ki az aki tetszik, ki az aki nem? Én is végig lapozom a képeket. Néha megállok elidőzök 1-1 arcon és eszembe jut a kérdés: Ő vajon mit keres itt?

Mennyire vagyunk képesek álarcot felvenni és megjátszani magunkat azért, hogy az ellenkező nem figyelmét felkeltsük? Mennyit bírunk hazudni azért, hogy valaki észrevegyen minket? Hova lett az őszinteség, amin egy normálisan működő párkapcsolat alapul?

 

Elkeserítő eredményeket látok nap mint nap! Pár napos ismeretség után a lányok szaladnak a fiúk után, akik aztán nyeregben vannak, nem kell semmit sem tenniük azért, hogy egy kisfruska az útjukba pottyanjon. Hova lettek a régi jól bevált ismerkedések? Miért nem állunk meg egy percre és gondoljuk végig, hogy mit vagyis kit keresünk? Rohanó világban élünk, mindenki siet valahova. De meddig tartható fent ez az állapot? Meddig hisszük el, hogy egy fotóról visszamosolygó arc lesz, akivel leéljük az életünket?

 

Hamis nevek mögé bújva, hamis életkorral kérkedve mutatunk egy olyan életet, amire valójában mindig is vágytunk,de mégsem úgy élünk. Miért mutatunk kifele mást, mint ami valójában van? Miért nem vállaljuk fel önmagunk? A régi kis öregek is mindig azt mondták, ha szeret valaki, olyannak fog szeretni amilyen valójában, Önmagad vagy.

Félünk megmutatni magunkat? Félünk attól, hogy a nagymenő énünk egyszer csak cserben hagy minket és az első kategóriába kerülünk?

Lehet, hogy annyi a titok nyitja, hogy Önmagunkat kell adni.

Aki hamis képet mutat kifele, annak az élete is hamis alapokon nyugszik.

Napi szinten elég sok negatív tényező és vélemény vesz minket körül. De gondoljuk csak végig, amikor lehull a lepel rólunk, és megtudják kik vagyunk Armani meg Gucci göncök nélkül, akkor is úgy néznek majd ránk az emberek? Akkor vagyunk csupaszok igazán, mikor lehullt az álarc és nincs a maszk, amit magunk elé teszünk, hogy a másiknak tetszünk és jó legyen a vélemény.

Oké, persze….egy szépen sminkelt arc sokat nyom a latban. De mi van ha reggel felkelsz mellette és azt érzed, hogy nem az az ember fekszik melletted, akit vártál? Akinek a szépsége, csak a sminkkel együtt szép?

Irigység? Nem…ez tény. Hiába látod kívülről szépnek, ha belül csak egy üres kirakati baba. Nem minden az, ami egy fotón látszik. Szép ruhába bújtatva a csúnya láb is formás lesz nem igaz?

 

Joggal mondhatom, hogy nem várok semmit sem és nem a keserűség beszél most belőlem. De azt hiszem, én most már vagyok azon a szinten, amikor egy szoros barátság többet ér egy futó fellángolásnál.

 

Álljunk meg, nézzünk körül, és álmodjuk újra az életet. Mert az amit látunk egy ilyen oldalon, nem valóság. Az egy eltorzult közeg, ahol mindenki álarcot visel.

A nagy Ő pedig, társkereső ide vagy oda, ha akar megtalál minket. És majd akkor jön el,mikor nem számítunk rá.